| |
Megkötöttnek és elháltnak (ratum et consummatum) akkor mondjuk a házasságot, ha a házasfelek egymás között, emberi módon,
önmagában gyermek nemzésére alkalmas házastársi cselekedetet hajtottak végre, melyre a házasság természeténél fogva (1055. kán. 1. §) irányul, és amelyben a házastársak egy testté lesznek.
Ha a házasságkötés után a felek együtt laktak, az elhálást vélelmezzük, amíg ennek ellenkezője be nem bizonyosodik (1061. kán. 2. §).
Érvénytelennek (invalidum) akkor mondjuk a házasságot, ha az érvényesség látszata fennáll, de valamilyen okból ez a látszat nem felel meg a valóságnak
(hiányzik a jogcselekmény érvényes létrejöttéhez szükséges valamilyen lényeges mozzanat, pl. hiányos a házassági beleegyezés). Az egyházjogi szóhasználatban a semmis (nullum) házasság általában az érvénytelen házasság szinonimájaként szerepel.
Ezekre a házasságokra igaz, hogy érvénytelenségük bizonyításáig érvényesnek kell vélelmezni őket (1060. kán.).
Nem létezőnek mondjuk azt a kötést, ahol az érvényesség külső látszata sem áll fenn (így pl. kánoni formára kötelezett katolikusok tisztán polgári házassága esetén). Ilyen esetekben a jog nem vélelmezi az érvényességet, s az
érvénytelenség bizonyítására sincs szükség, mert jogilag nyilvánvaló, hogy a cselekmény nem érvényes.
Vélt házasságnak (matrimonium putativum) az olyan érvénytelen házasságot mondjuk, melyet legalább az egyik fél jóhiszeműen
kötött meg. Addig nevezzük ezt a házasságot véltnek, amíg mindkét fél bizonyosságot nem szerez annak semmisségéről (1061. kán. 3. §). Minden jóhiszeműség mellett is csak akkor minősíthető a házasság
véltnek, ha legalább az érvénytelen (invalidum) házasság követelményeinek megfelel. A nem létező házasság nem tekinthető vélt házasságnak sem.
(Erdő Péter: Egyházjog című könyve alapján)
|
h.jog@jegyes.hu